Kompromisszumok nélküli élet nem létezik, de ez a közhely minden nemzedék számára más tartalommal igaz. A mostanában friss nyugdíjas baby boom nemzedéknek is rengeteg mesélnivalója volna. A mai 50-70 évesek generációja világviszonylatban egy történelmi korszak, a világháború utáni gyorsuló idő főszereplője. Életük hullámvasútja a 60-as hippi-mozgalommal indul, a 70-es években kezdenek el dolgozni, a 80-as évek végén felborul a biztos menetrend, amit a 90-es évek átrendeződése követ, a 2008-as válságig. Csoda, hogy az utóbbi tíz évben a nyugdíj tűnt a legésszerűbb célnak?
A lapátra tett nemzedék
Nevezhetnénk becsapott nemzedéknek is. Peredi Ágnes könyvében „lapátra tett nemzedéknek” nevezi azt a korosztályt, akik a gazdasági válság idején a munkaerőpiac frontvonalbeli vesztesei voltak. Egyik oldalon ez a generáció adta a rendszerváltás utáni gazdasági szféra vezető rétegét, másrészt viszont pontosan tőlük váltak meg a cégek a leghamarabb: költségracionalizálás címen.
A keserűség gyökere mélyebb, ehhez meg kell értenünk az érzelmi hullámvasút fázisait. A 70-es évek szűkösségre, ám kiszámíthatóságra kalibrált világában a munkaerőpiac még nem működött valódi piacként: mindenkinek volt munkahelye, megélhetése, szabadideje és világosak voltak a feladatok is. Nyomokban még, de hatott a klasszikus polgári értékrend és elvárható volt a nem csak keresztény alapokra épülő morál.
A 80-as évek zavaros második fele mindezt szétzilálta: szertefoszlott a biztonság és a rendszerváltás után megjelent a verseny. A szabadságot nem volt idő megtanulni, azonnal csinálni kellett: lehetett munkahelyet váltani, mellékesből több pénzt keresni, míg végül a szabadidő is eltűnt a munka oltárán. Így alakult az első nagy újrakezdés lehetősége.
Mire jól kidolgozta magát a legtapasztaltabb réteg, megérkezett a gazdasági válság és kiderült, hogy a tudás és a szakmai múlt mind pótolható olcsóbb munkaerővel. Magyarán minden, amiért az utolsó 20 évben küzdött, minden építkezés egyetlen tollvonással „átértékelődött”. 30 év munkaviszony után pályakezdővé vált a magyar munkaerőpiac legtöbbet látott, legtapasztaltabb rétege. Ez volt a második nagy újrakezdés – immár kényszerből.
Hogyan várhatnánk el tőlük, hogy bízzanak bennünk?
Végre eljött a visszavonulás ideje, a mindenkori nyugdíjasok keserű felismerésével, hogy a nyugdíj kevesebb, mint amire számított. Ezek után ki várhatja el tőlük, hogy bízzanak egy kiszámolható, fekete-fehéren igazolható, nekik kitalált lehetőségben, a nyugdíjas szövetkezetekben? Ki kérheti számon rajtuk, hogy meghallják-e a munkaerőpiac erősödő jelzéseit, miszerint szükség van még a nyugdíjasok tudására, erejére, idejére, részvételére?
A bölcsességükre van szükség: arra a természetes bölcsességre, amellyel képesek lesznek ismét bízni egy új lehetőségben; arra a tapasztalatra, amellyel megértik, hogy az utánuk jövők kevesebbet tudhatnak, mint ők; arra az erőre, amely ebben a felpörgetett világban képes egyenes irányban tartani a lépéseket; arra a tudásra, amelynek ők az utolsó birtokosai.
A legegyszerűbb most mégis a legjobb
Jelen pillanatban a Nyugdíjas Szövetkezet a legjobb, amit kínálhatunk számukra: a legtöbb nettó jövedelmet nyújtja a legkevesebb adminisztrációval és utánajárással. Aki tehát harmadszor is újrakezdené, keresse meg szívében a maradék bizalmat, készítse elő tapasztalatokkal teli tarsolyát és csak szóljon: mi segítünk, kamatoztatni.
Ha bizalmat szavazna nekünk, regisztráljon adatbázisunkba!