Ha apám még élne… Megfognám a kezét és hosszan elbeszélgetnék vele. Például arról, hogy a nyugdíj után is van, lehet élet. Talán hallgatna rám.
Apám negyven évnél is többet dolgozott le ugyanazon a munkahelyen, ahol inasként annak idején a munkapadot sem érte fel. Ismerte a gyár legapróbb szegletét is. Becsukott szemmel tudta mindegyik szerszám helyét a satupad fölött. Orrában még évekig ott volt a műhely olajos padlójának szaga.
Százak tanulhatták (volna) tőle a szakma fortélyait, de keveseket érdekelt. Akiket mégis rabul ejtett e tudás – hogyan válik a merev acéllemez tartállyá, hogyan simul engedelmesen az anyag, s hogy milyen az igazán precíz hegesztési varrat – hálásak voltak az én szigorú apámnak és pár év múlva már együtt hajoltak a satupad fölé az olajszagú műhelyben.
Apámnak a kisujjában volt a szakma, így aztán minél jobban deresedett a halántéka, annál türelmetlenebbül akarta átadni tudását az arra méltóknak. Makacsul hitte, hogy van, lehet rá kereslet. Még engem is megtanított néhány alapfogásra, aminek leginkább a főiskola egyik ritka unalmas technika vizsgáján vettem hasznát. De hát, én csak egy lány voltam, belőlem meg mégsem lehetett lakatos.
Így jött el a nyugdíjazásának napja, amit örömmel várt. Két egész héten át hatig lustálkodott az ágyban és fütyörészve indult a kertbe. Rendet vágott a veteményesben és a szerszámos kamrában, széles mosollyal köszönt a szomszédasszonynak.
Idővel elmaradt a fütty. Aztán az öröm. Valami hiányzott neki. Talán a hajnali munkásjárat zötykölődése, az unalomig ismert munkatársak közelsége, az üzemcsarnok zajai, a hegesztőpisztoly lángja.
Elfoglalta magát otthon, tett-vett, ahogy mindig. Ám, minden mozdulatán érződött: az pusztán pótcselekvés. Nyugdíjasként őt is utolérte az idős férfiak réme, a haszontalanság érzése, bár ezt tán’ még magának sem vallotta be. Hiányzott neki a munka, ami – de sokszor látta a gyár homlokzatán a feliratot! – becsület és dicsőség dolga.
Tehetetlenek voltunk. Csak néztük, hogyan keresi mindhiába a helyét. Ha most visszamehetnék az időben, megfognám a kezét és elbeszélgetnék vele. Amikor látnám, hogy imádott unokái körében is ott bujkál szemében a kétségbeesés, elétenném a Nyugdíjtöbblet prospektusát és elmagyaráznám neki, hogy van visszaút.
Ha őt boldoggá tenné, hogy újra munkásruhát húz, hát tegye! Ha hinné még azt, hogy negyven év tapasztalata átadható, felcsapnám neki az internetet és keresnénk együtt egy olyan munkahelyet, ahol még szükség van e tudásra. Kapnának rajta, s ő és a család is nyerne az ügyön.
A vállalat, amely nyugdíjasként alkalmazná, egy nagyszerű szakemberrel lenne gazdagabb. A jó öreg újra szakmája közelében lehetne, megint fontosnak, értékesnek, újra keresőnek s nem „eltartottnak” érezhetné magát. De a legtöbbet mi nyernénk. Azzal, hogy ismét értelmet nyerne az élete, talán még ma is köztünk lehetne.
Igen. Azt hiszem, el kellene beszélgetnem apámmal…
Ha nyugdíjasként Ön is szívesen dolgozna, regisztráljon adatbázisunkba! Vagy adja tovább!